Without father or mother,
without god or any state,
I have no cradle or cover,
I have no kiss or lover.
Haven't eaten for three days,
neither much nor smaller shares.
Twenty years are my power,
I can sell my twenty years.
If nobody wants to buy them,
then the devil will take them.
I will steal with all my heart,
I will kill too if I must.
Will be caught and then be hanged,
be buried in blessed land
and death-bearing grass will grow
from my heart the glorious.
Translated by: Maria Bencsath
2009-02-05
Attila József: You Know There Is No Pardon (Tudod, hogy nincs bocsánat)
You know there is no pardon,
useless is then your sorrow.
Be what you would be: a man.
Behind you, grass will still grow.
The crime will not be lighter,
no use shedding tears after.
That you are the truth for this,
be grateful for that at least.
Don't accuse and don't promise,
to yourself, should not be mean,
don't triumph and don't flatter,
don't follow that other crowd.
Remain to be redundant,
secrets should never be found.
Don’t despise this humanity,
after all, you are part of it.
Remember how you’ve raved
and have begged to no avail.
You became a false witness
at your very own inquest.
In ruin you called for Lord,
for man if there wasn't god.
And found instead wretched kids
in psychoanalysis.
You believed in carefree words,
believed paid supporters,
and look, never were you told
that you were good and not wronged.
Were loved by being cheated,
you can't love since you cheated.
You should squeeze the loaded gun
to your idle empty heart.
Or throw away your principles
and look forward to true love,
for you would trust only those
who trusted you like a dog.
Translated by: Maria Bencsath
useless is then your sorrow.
Be what you would be: a man.
Behind you, grass will still grow.
The crime will not be lighter,
no use shedding tears after.
That you are the truth for this,
be grateful for that at least.
Don't accuse and don't promise,
to yourself, should not be mean,
don't triumph and don't flatter,
don't follow that other crowd.
Remain to be redundant,
secrets should never be found.
Don’t despise this humanity,
after all, you are part of it.
Remember how you’ve raved
and have begged to no avail.
You became a false witness
at your very own inquest.
In ruin you called for Lord,
for man if there wasn't god.
And found instead wretched kids
in psychoanalysis.
You believed in carefree words,
believed paid supporters,
and look, never were you told
that you were good and not wronged.
Were loved by being cheated,
you can't love since you cheated.
You should squeeze the loaded gun
to your idle empty heart.
Or throw away your principles
and look forward to true love,
for you would trust only those
who trusted you like a dog.
Translated by: Maria Bencsath
2009-02-03
Endre Ady: The Fate of Hungarian Trees (Magyar fa sorsa)
Leaves of Hungarian trees
drop and fall off in my heart:
in leaf and in full bloom, this
is the way I have to die.
I came from Sylvania,
from the home of the forests:
didn’t pray but foliated,
and entreated god rarely.
I poured flowers all over,
bloomed for worse and for better:
others were bearing their fruit,
I have blossomed forever.
I am old and a pagan
and still don’t say a prayer:
do keep falling to your death
Hungarian leaves and flowers.
Translated by: Maria Bencsath
drop and fall off in my heart:
in leaf and in full bloom, this
is the way I have to die.
I came from Sylvania,
from the home of the forests:
didn’t pray but foliated,
and entreated god rarely.
I poured flowers all over,
bloomed for worse and for better:
others were bearing their fruit,
I have blossomed forever.
I am old and a pagan
and still don’t say a prayer:
do keep falling to your death
Hungarian leaves and flowers.
Translated by: Maria Bencsath
Endre Ady : The Best Person (A legjobb ember)
I am entirely full of
Fear, full of weakness, full of love.
I’m a coward:
I am the best living person.
If I plan, time reveals my plan,
If I hate, my hate fades away,
If I get mad,
I will be mad until my death.
In cowardice and in madness,
Nobody glowed any better,
And when I love,
I am the greatest one in love.
If I have doubts, they will be gone,
Silence, if comes, is my cradle,
When I must go,
If asked to go, then I will go.
I can believe, await and cheat,
What I lack is to want something,
And without doubt,
I will die magnificently.
Translated by: Maria Bencsath
Fear, full of weakness, full of love.
I’m a coward:
I am the best living person.
If I plan, time reveals my plan,
If I hate, my hate fades away,
If I get mad,
I will be mad until my death.
In cowardice and in madness,
Nobody glowed any better,
And when I love,
I am the greatest one in love.
If I have doubts, they will be gone,
Silence, if comes, is my cradle,
When I must go,
If asked to go, then I will go.
I can believe, await and cheat,
What I lack is to want something,
And without doubt,
I will die magnificently.
Translated by: Maria Bencsath
2009-01-31
János Pilinszky: Midnight Bath (Éjféli fürdés)
The lake is clear today, alive,
glaring like the light of a knife
breathing by waves, like a mirror
being broken by my arm strokes
in a slow fight. The profoundly
disturbed element is biting
back with anxious, savage teeth.
Defeated, lying idly
and eavesdropping. Only the stars
twinkle like fish in the water
of abandoned skies, locked in,
like swimming birds, meditating.
I am looking at them, their flight
in the merciless and deaf sky,
I, the orphaned monster, being
crushed by armor, by scarred apathy,
who asks for or expects nothing,
just stares endlessly and softly;
slippery, thick scales cover all
my heart, where deep inside nestle
good-sweet revulsion, resistant,
treacherous spears that the water,
the water and the slow deepness
have hammered in me unnoticed.
For the reedy meadow is waiving
down below, the clams are happy
underneath, thick, light-ripened
silence fills their heart with quiver.
And as if it heard a calling,
the night has begun falling,
seaweed carries me or the stars,
I don’t even know, where am I?
At an ancient celebration
where sky, water, and I are the
same and some timeless weeping is
being heard flooding everything!
Translated by: Maria Bencsath
glaring like the light of a knife
breathing by waves, like a mirror
being broken by my arm strokes
in a slow fight. The profoundly
disturbed element is biting
back with anxious, savage teeth.
Defeated, lying idly
and eavesdropping. Only the stars
twinkle like fish in the water
of abandoned skies, locked in,
like swimming birds, meditating.
I am looking at them, their flight
in the merciless and deaf sky,
I, the orphaned monster, being
crushed by armor, by scarred apathy,
who asks for or expects nothing,
just stares endlessly and softly;
slippery, thick scales cover all
my heart, where deep inside nestle
good-sweet revulsion, resistant,
treacherous spears that the water,
the water and the slow deepness
have hammered in me unnoticed.
For the reedy meadow is waiving
down below, the clams are happy
underneath, thick, light-ripened
silence fills their heart with quiver.
And as if it heard a calling,
the night has begun falling,
seaweed carries me or the stars,
I don’t even know, where am I?
At an ancient celebration
where sky, water, and I are the
same and some timeless weeping is
being heard flooding everything!
Translated by: Maria Bencsath
János Pilinszky: How Ambiguous (Milyen felemás)
How ambiguous emotions, what
diverse attractions we are living amidst,
yet, we are falling like stones do,
straight and without ambiguity.
In the net of how many forms of shame
and imaginary honour we flounder about,
yet, we are supposed to bring everything
that is meant to be concealed, in the open.
How
late we understand that the
obscurity of eyes may be brighter
than a lamplight, and how late
we notice the world eternally
falling on her knees.
Translated by: Maria Bencsath
diverse attractions we are living amidst,
yet, we are falling like stones do,
straight and without ambiguity.
In the net of how many forms of shame
and imaginary honour we flounder about,
yet, we are supposed to bring everything
that is meant to be concealed, in the open.
How
late we understand that the
obscurity of eyes may be brighter
than a lamplight, and how late
we notice the world eternally
falling on her knees.
Translated by: Maria Bencsath
János Pilinszky: From Here to Eternity (Örökkön-örökké)
I wait if I have to, go when driven off,
my remaining modesty silenced me though,
the sound of my voice would not reach you anyway,
better to keep quiet about my complaints.
I suffer, tire out with obedience:
Isaac didn't ask his father, I don’t ask you either
why you keep tormenting me, while I silently do
what’s left for me, the obedient servant, to do.
By no means is there response to my resentment:
why did you feed me, not enough, nevertheless?
Why did you bedazzle me for many a daylight
if your radiance was not to become my sunshine?
After my death, while resting on your heart,
everything you've done to me, I will complain about,
I will have, at long last, a good cry in your arms,
aloud, with no consolation, I will only cry!
You have never loved me, not for one moment,
you may have given me food but never yourself,
I will cry forever for all the anxiety
I’ve had for you, myself, from here to eternity!
I am crying with you forever and ever,
as your hold is becoming more and more violent,
as my embrace is becoming tighter and tighter,
becoming happier as well as unhappier.
Translated by: Maria Bencsath
my remaining modesty silenced me though,
the sound of my voice would not reach you anyway,
better to keep quiet about my complaints.
I suffer, tire out with obedience:
Isaac didn't ask his father, I don’t ask you either
why you keep tormenting me, while I silently do
what’s left for me, the obedient servant, to do.
By no means is there response to my resentment:
why did you feed me, not enough, nevertheless?
Why did you bedazzle me for many a daylight
if your radiance was not to become my sunshine?
After my death, while resting on your heart,
everything you've done to me, I will complain about,
I will have, at long last, a good cry in your arms,
aloud, with no consolation, I will only cry!
You have never loved me, not for one moment,
you may have given me food but never yourself,
I will cry forever for all the anxiety
I’ve had for you, myself, from here to eternity!
I am crying with you forever and ever,
as your hold is becoming more and more violent,
as my embrace is becoming tighter and tighter,
becoming happier as well as unhappier.
Translated by: Maria Bencsath
János Pilinszky: When You Arrive (Mire megjössz)
I will be alone when you arrive,
the only one who’s left alive,
only down feathers fill the empty pen,
only stars are left instead of the sky.
Being in unburied orphanage,
like in a wintry garbage dump,
plucking amongst the heap of rubbish,
I am rummaging through my life.
That will be our absolute peace.
Even my heartbeat is silent,
ecstatic barricades of silence
surround us from everywhere.
The timeless and mere eternity.
It is yours, and no one’s but yours,
and it has been meant for you only
this marvelous simplicity.
Like a basket man without his limbs,
time has been resting wordlessly,
desire has lost its arms and legs,
a gasping trunk is all that's left.
When you arrive, all will be lost,
my house, soft bed both will be gone,
then we’re going to be able to
lounge around freely in complete joy.
Just don't steal from me! Don't desert me!
If you are weak, I will be finished.
Waking up in bed among pillows
to street-noise would be despicable.
Translated by: Maria Bencsath
the only one who’s left alive,
only down feathers fill the empty pen,
only stars are left instead of the sky.
Being in unburied orphanage,
like in a wintry garbage dump,
plucking amongst the heap of rubbish,
I am rummaging through my life.
That will be our absolute peace.
Even my heartbeat is silent,
ecstatic barricades of silence
surround us from everywhere.
The timeless and mere eternity.
It is yours, and no one’s but yours,
and it has been meant for you only
this marvelous simplicity.
Like a basket man without his limbs,
time has been resting wordlessly,
desire has lost its arms and legs,
a gasping trunk is all that's left.
When you arrive, all will be lost,
my house, soft bed both will be gone,
then we’re going to be able to
lounge around freely in complete joy.
Just don't steal from me! Don't desert me!
If you are weak, I will be finished.
Waking up in bed among pillows
to street-noise would be despicable.
Translated by: Maria Bencsath
János Pilinszky: To Myself (Magamhoz)
Endure bravely your solitude,
I’m keeping records of you,
don’t let the stars direct your fate,
destiny shall grow within you.
When it strikes between corners of
wakeful shoulders with a hiss,
you are better than us, I know,
within you grief is blazing.
Be then like animals, crudely
beautiful and guiltless,
listen courageously, as they
do to their brutal secrets.
And one night, you won’t even know,
just like celestial strains,
bygone days will return to you,
the always immortal years:
nobody will find you at night,
belatedly and crying,
in vain they cross your yard at night:
only I see you. Or not even I.
Translated by: Maria Bencsath
I’m keeping records of you,
don’t let the stars direct your fate,
destiny shall grow within you.
When it strikes between corners of
wakeful shoulders with a hiss,
you are better than us, I know,
within you grief is blazing.
Be then like animals, crudely
beautiful and guiltless,
listen courageously, as they
do to their brutal secrets.
And one night, you won’t even know,
just like celestial strains,
bygone days will return to you,
the always immortal years:
nobody will find you at night,
belatedly and crying,
in vain they cross your yard at night:
only I see you. Or not even I.
Translated by: Maria Bencsath
2009-01-30
János Pilinszky: On a Forbidden Star (Tilos csillagon)
I was born on a forbidden star,
now jogging along on the shore,
the surf of heavenly void picks me up,
plays with me then throws me off.
Why doing penance, don’t even know.
Everything’s a hissing riddle,
don’t run away finding me on shore,
on this sunken muddy shore.
Don’t be afraid either, or run from
me, instead of calming my suffering,
hold me tight with closed eyes, hold me as
bravely as you would hold a knife.
Dare to claim me to be yours, as below
the dead have the night as their own,
your shoulder to hold my weak shoulder,
I can’t carry on any longer!
I didn’t wish to come to this world,
the void had me and was my nurse,
love me darkly and brutally, as
one left behind loves his departed.
Translated by: Maria Bencsath
now jogging along on the shore,
the surf of heavenly void picks me up,
plays with me then throws me off.
Why doing penance, don’t even know.
Everything’s a hissing riddle,
don’t run away finding me on shore,
on this sunken muddy shore.
Don’t be afraid either, or run from
me, instead of calming my suffering,
hold me tight with closed eyes, hold me as
bravely as you would hold a knife.
Dare to claim me to be yours, as below
the dead have the night as their own,
your shoulder to hold my weak shoulder,
I can’t carry on any longer!
I didn’t wish to come to this world,
the void had me and was my nurse,
love me darkly and brutally, as
one left behind loves his departed.
Translated by: Maria Bencsath
János Pilinszky: Fall Sketch (Őszi vázlat)
From the eavesdropping garden
trees are whiffing into space,
fragile and vast is the silence,
the meadow is looking for space.
Your heart is sinking with alarm,
the road furtively hurries by,
the rose bush is snooping likewise
at itself with a nervous smile:
far away in doubtful regions
grief is setting out to be born.
Translated by: Maria Bencsath
trees are whiffing into space,
fragile and vast is the silence,
the meadow is looking for space.
Your heart is sinking with alarm,
the road furtively hurries by,
the rose bush is snooping likewise
at itself with a nervous smile:
far away in doubtful regions
grief is setting out to be born.
Translated by: Maria Bencsath
János Pilinszky: Epilogue (Utószó)
For Pierre Emmanuel
Do you remember? On the cheeks.
Do you remember? The empty ditch.
Do you remember? Flowing below.
Do you remember? In the sun standing.
You are reading the Paris Journal.
Since then it’s winter, winter night.
You are setting the table nearby,
making the bed by the moonlight.
In the night of the bare house
you are undressing without a breath.
You drop your shirt, you drop your clothes.
Naked tombstone is your bare back.
It is an unhappy picture.
Is anyone here?
A wakeful dream:
without an answer I cross rooms
in the depth of mirrors as they’re lying.
Is this then my face, this face here?
The light, the silence, the judgment is rattling,
as my face, this stone is flying
from the snow-white mirror at me!
And the horsemen! And the horsemen!
Bothering darkness and hurting light.
Thin spray of water trickles down
on to the motionless porcelain.
I am knocking on closed off doors.
Your room is as dark as a deep shaft.
Coldness is blazing on the walls.
I’m smearing my weeping on the wall.
You snow-covered house roofs, help me please!
It is night now. Let all that is orphan gleam
before the day of nothingness
arrives. Let all of you gleam for nothing!
I put my head against the wall.
A dead city is offering me,
to the dead a handful of snow,
the snow of mercy from everywhere.
I loved you! An outcry, a sigh,
a fugitive cloud on the run.
And the horsemen at stormy, dense
trot arrive at the time of muddy dawn.
Translated by: Maria Bencsath
Do you remember? On the cheeks.
Do you remember? The empty ditch.
Do you remember? Flowing below.
Do you remember? In the sun standing.
You are reading the Paris Journal.
Since then it’s winter, winter night.
You are setting the table nearby,
making the bed by the moonlight.
In the night of the bare house
you are undressing without a breath.
You drop your shirt, you drop your clothes.
Naked tombstone is your bare back.
It is an unhappy picture.
Is anyone here?
A wakeful dream:
without an answer I cross rooms
in the depth of mirrors as they’re lying.
Is this then my face, this face here?
The light, the silence, the judgment is rattling,
as my face, this stone is flying
from the snow-white mirror at me!
And the horsemen! And the horsemen!
Bothering darkness and hurting light.
Thin spray of water trickles down
on to the motionless porcelain.
I am knocking on closed off doors.
Your room is as dark as a deep shaft.
Coldness is blazing on the walls.
I’m smearing my weeping on the wall.
You snow-covered house roofs, help me please!
It is night now. Let all that is orphan gleam
before the day of nothingness
arrives. Let all of you gleam for nothing!
I put my head against the wall.
A dead city is offering me,
to the dead a handful of snow,
the snow of mercy from everywhere.
I loved you! An outcry, a sigh,
a fugitive cloud on the run.
And the horsemen at stormy, dense
trot arrive at the time of muddy dawn.
Translated by: Maria Bencsath
2009-01-28
János Pilinszky: Celebration of Nadir (A mélypont ünnepélye)
Who dares to read
in the blood heated sties?
And who dares
on the rough-hewn field
at the time of tidal sky,
and of the earth ebbing away
to wander anywhere?
Who dares
to stop, eyes closed
on the nadir,
there, where
you always find one last waving,
a roof,
a beautiful face, or even
a single hand, a nod, a gesture?
Who can
calmly snuggle up to dreams
overcoming childhood grief,
lifting the sea like a handful
of water to his cheeks?
Translated by: Maria Bencsath
in the blood heated sties?
And who dares
on the rough-hewn field
at the time of tidal sky,
and of the earth ebbing away
to wander anywhere?
Who dares
to stop, eyes closed
on the nadir,
there, where
you always find one last waving,
a roof,
a beautiful face, or even
a single hand, a nod, a gesture?
Who can
calmly snuggle up to dreams
overcoming childhood grief,
lifting the sea like a handful
of water to his cheeks?
Translated by: Maria Bencsath
2008-06-07
Goran Simić: Hasan ügye (Reza története) (Hasan's Case (Reza's Story)
Egy éjjel,
a hőség rothadtságtól bűzlött
a menekült táborban,
halk szavú Hasan elmondta hogyan élte túl a kivégző osztagot Iránban.
Egy nap letartóztatták,
mikor ebédszünetben elmondta munkatársainak az ezüstbányában,
hogy álmában Istent látta egyik kezében egy benzinkannával
és egy kis hasissal a másikban.
Nem tudta, hogy forradalom van
és hogy Isten felhatalmazta a rendőrséget
az álmok gondviseléséről.
Bekötött szemmel a bíróságra vitték
s elítélték ezrekkel együtt.
Meg sem hallotta ítéletét
a sírás és nyögés közepette.
Szandált adtak a lábára
s hosszan csoszogott a sötét sorban
mielőtt megkérdezett maga mögött valakit, hogy
hová mennek.
Meghalni, válaszolta az ember,
mintha piknikezni mennének.
A száműzetésbe jutók bőr szandált kapnak,
magyarázta,
mi többiek, kartonpapírból valót kapunk,
ami addig tart, amíg elérjük a kivégzőosztagot.
A te szandálod úgy nyikorog, mint a bőr.
Földön fekve, mesélte Hasan, vinnyogott,
míg az utolsó rab átlépett rajta.
Isten keze volt benne, jegyezte meg a történelem professzor.
Tiszta szerencse, mondta egy volt pap.
Kíváncsiság mentette meg, tette hozzá egy szerencsejátékos.
Miért beszélsz olyan sokat, morogta egy álmatag politikus.
Ki tudja, meddig vitatkoztunk volna,
de már reggeledett
és a nővér jött bekötni Hasan sérült hátát.
Ezután elcsendesedtünk.
Mindnyájan úgy tettünk, mintha aludnánk
és nem hallanánk Hasan nyöszörgését,
mintha emberek lépkednének rajta,
élve, vagy holtan.
Egyikünk sem tudta melyik,
mert nem tudtuk a különbséget
a nyikorgó bőr
és a karton papír között.
Fordította: Maria Bencsath
a hőség rothadtságtól bűzlött
a menekült táborban,
halk szavú Hasan elmondta hogyan élte túl a kivégző osztagot Iránban.
Egy nap letartóztatták,
mikor ebédszünetben elmondta munkatársainak az ezüstbányában,
hogy álmában Istent látta egyik kezében egy benzinkannával
és egy kis hasissal a másikban.
Nem tudta, hogy forradalom van
és hogy Isten felhatalmazta a rendőrséget
az álmok gondviseléséről.
Bekötött szemmel a bíróságra vitték
s elítélték ezrekkel együtt.
Meg sem hallotta ítéletét
a sírás és nyögés közepette.
Szandált adtak a lábára
s hosszan csoszogott a sötét sorban
mielőtt megkérdezett maga mögött valakit, hogy
hová mennek.
Meghalni, válaszolta az ember,
mintha piknikezni mennének.
A száműzetésbe jutók bőr szandált kapnak,
magyarázta,
mi többiek, kartonpapírból valót kapunk,
ami addig tart, amíg elérjük a kivégzőosztagot.
A te szandálod úgy nyikorog, mint a bőr.
Földön fekve, mesélte Hasan, vinnyogott,
míg az utolsó rab átlépett rajta.
Isten keze volt benne, jegyezte meg a történelem professzor.
Tiszta szerencse, mondta egy volt pap.
Kíváncsiság mentette meg, tette hozzá egy szerencsejátékos.
Miért beszélsz olyan sokat, morogta egy álmatag politikus.
Ki tudja, meddig vitatkoztunk volna,
de már reggeledett
és a nővér jött bekötni Hasan sérült hátát.
Ezután elcsendesedtünk.
Mindnyájan úgy tettünk, mintha aludnánk
és nem hallanánk Hasan nyöszörgését,
mintha emberek lépkednének rajta,
élve, vagy holtan.
Egyikünk sem tudta melyik,
mert nem tudtuk a különbséget
a nyikorgó bőr
és a karton papír között.
Fordította: Maria Bencsath
2008-06-06
Goran Simić: Századvég (At the End of the Century)
A huszadik század,
úgy vélem, nem tartott sokáig,
néhány évig csupán,
elegendő arra, hogy megtanuljak járni
s úgy tegyek, ha elestem, mintha nem fájna semmi.
Megtanultam azt is,
hogy saját bőröm
a legjobb sebkötőm.
Mint kisfiú, gyakran ültem egyedül
üres osztályban, tanítóra várva,
ki sosem jött.
Egyetlen emlékeztetető, az asztalán hagyott kréta,
én meg csak álltam az üres tábla előtt
álmodozva,
bezárva az üres iskolába.
Amit csak tanultam
függöny mögött bújva,
ablakból lesve tanultam.
Gyászoltam minden halottat,
örültem minden születő újnak,
sajnáltam a tépett zászlókkal
feloszlódó forradalmárokat.
A huszadik század nem tartott sokáig,
elég ideig számomra talán,
hogy megismerjem
a csend gyönyörű dorombolását,
a magány irtózó harapását.
Nem volt időm szerelembe esni
az iskola házbontási parancsát
tapasztó kezekbe,
az értem érkezett könnybelábadt rendőrnőbe,
a nyugdíj otthon
angyalarcú doktornőjébe.
A szeretett nő, kivel sosem találkoztam
gyermekeimet ringatja álomba.
Nem sikerült úgy megöregednem,
hogy legalább a park galambjai
észrevennék eltűntemet.
Belülről váltam öreggé,
mint az augusztusról álmodozó görögdinnye,
decemberi reggelre ébredvén.
Minden szerzeményem az élettől
a tanító hátrahagyott krétája,
mely a világot jelenti
egy tanulni kezdő,
gyerek számára.
Fordította: Maria Bencsath
úgy vélem, nem tartott sokáig,
néhány évig csupán,
elegendő arra, hogy megtanuljak járni
s úgy tegyek, ha elestem, mintha nem fájna semmi.
Megtanultam azt is,
hogy saját bőröm
a legjobb sebkötőm.
Mint kisfiú, gyakran ültem egyedül
üres osztályban, tanítóra várva,
ki sosem jött.
Egyetlen emlékeztetető, az asztalán hagyott kréta,
én meg csak álltam az üres tábla előtt
álmodozva,
bezárva az üres iskolába.
Amit csak tanultam
függöny mögött bújva,
ablakból lesve tanultam.
Gyászoltam minden halottat,
örültem minden születő újnak,
sajnáltam a tépett zászlókkal
feloszlódó forradalmárokat.
A huszadik század nem tartott sokáig,
elég ideig számomra talán,
hogy megismerjem
a csend gyönyörű dorombolását,
a magány irtózó harapását.
Nem volt időm szerelembe esni
az iskola házbontási parancsát
tapasztó kezekbe,
az értem érkezett könnybelábadt rendőrnőbe,
a nyugdíj otthon
angyalarcú doktornőjébe.
A szeretett nő, kivel sosem találkoztam
gyermekeimet ringatja álomba.
Nem sikerült úgy megöregednem,
hogy legalább a park galambjai
észrevennék eltűntemet.
Belülről váltam öreggé,
mint az augusztusról álmodozó görögdinnye,
decemberi reggelre ébredvén.
Minden szerzeményem az élettől
a tanító hátrahagyott krétája,
mely a világot jelenti
egy tanulni kezdő,
gyerek számára.
Fordította: Maria Bencsath
2008-06-05
Dylan Thomas: I Have Longed to Move Away (Vágyódom távozni)
Vágyódom távozni
A fáradt hazugság sziszegésétől,
S a régi rettegés folytonos üvöltésétől,
Mely rettentőbb a nap dombtetőről
Tengermélybe hanyatlásával;
Vágyódom távozni
Az ismételt üdvözlésektől,
Hisz kísértetek vannak a légben,
Kísérteti visszhangok a papíron,
S a hívások és üzenetek mennydörgése.
Vágyódom távozni, de félek;
Egy még nem élt élet robbanhat
A régi földön égő hazugságból,
És légi sercegésétől félvak maradok.
Sem az éj ősi félelme,
A kalapemelgetések,
Sem a kagylón csüngő csücsöri ajkak
Juttatnak a halál toll-szárnyára.
Ezektől nem félnék meghalni,
Félszokás és félhazugság.
A fáradt hazugság sziszegésétől,
S a régi rettegés folytonos üvöltésétől,
Mely rettentőbb a nap dombtetőről
Tengermélybe hanyatlásával;
Vágyódom távozni
Az ismételt üdvözlésektől,
Hisz kísértetek vannak a légben,
Kísérteti visszhangok a papíron,
S a hívások és üzenetek mennydörgése.
Vágyódom távozni, de félek;
Egy még nem élt élet robbanhat
A régi földön égő hazugságból,
És légi sercegésétől félvak maradok.
Sem az éj ősi félelme,
A kalapemelgetések,
Sem a kagylón csüngő csücsöri ajkak
Juttatnak a halál toll-szárnyára.
Ezektől nem félnék meghalni,
Félszokás és félhazugság.
Fordította: Maria Bencsath
2008-06-04
Jack Davis: Gubbio farkasa (The Wolf of Gubbio)
Véres állatmesék
álomborzas hóban.
A tisztásban holló-versektől
tiszta kezed adtad:
minden éhség adta lakhely
egy közeli éjen.
Fordította: Maria Bencsath
álomborzas hóban.
A tisztásban holló-versektől
tiszta kezed adtad:
minden éhség adta lakhely
egy közeli éjen.
Fordította: Maria Bencsath
2008-06-03
Jack Davis: Demosthenes
Való igaz Pytheas, hogy a Te lámpád és az enyém
nem ugyanazon dolgokat világítanak meg.
Plutarchos után
Lenyelvén,
ki nem ejtett kavics
a szív kamrái közt
csörömpöl,
dadogva
a vér mind meg-
lep
reggelre,
koromkosz
fed
minden szót.
Fordította: Maria Bencsath
nem ugyanazon dolgokat világítanak meg.
Plutarchos után
Lenyelvén,
ki nem ejtett kavics
a szív kamrái közt
csörömpöl,
dadogva
a vér mind meg-
lep
reggelre,
koromkosz
fed
minden szót.
Fordította: Maria Bencsath
2008-06-02
Jack Davis: December 26: Ütött-kopott dal (December 26: Dilapidated Song)
Amikor itt azt írom, hogy –
azon kövek, melyeket
Szent István szeretett,
vagy,
noha Szent István szerette
a
köveket
csontjaiban
és szavaiban
azok
zúzták agyon,
bőr a bőrön –
csak könyörgök
e fejgörcshöz, melynek
törött fogán
át dalolok,
e dal,
melynek annyira nincs hitele,
hogy elvethető,
messze,
hol csak fagy emel
követ.
Fordította: Maria Bencsath
azon kövek, melyeket
Szent István szeretett,
vagy,
noha Szent István szerette
a
köveket
csontjaiban
és szavaiban
azok
zúzták agyon,
bőr a bőrön –
csak könyörgök
e fejgörcshöz, melynek
törött fogán
át dalolok,
e dal,
melynek annyira nincs hitele,
hogy elvethető,
messze,
hol csak fagy emel
követ.
Fordította: Maria Bencsath
2008-06-01
Jack Davis: Patmos
(John Thompsonnak)
Nem baj, ha a beszédhang
Egy része elvész, vagy, akár
Elnémul.
- Friedrich Hölderlin
A második varjú
kétszer reppen
kettőt a hóban
a fatömeg
közeli
peremén.
A mocsár átfordul
s a hideg kijózanít
eldobott kövekkel,
fekete fenyővel
teli föld alól.
Sebed s utolsó könyved
csak furcsa láng:
só és kinyilatkoztatás.
Fordította: Maria Bencsath
Nem baj, ha a beszédhang
Egy része elvész, vagy, akár
Elnémul.
- Friedrich Hölderlin
A második varjú
kétszer reppen
kettőt a hóban
a fatömeg
közeli
peremén.
A mocsár átfordul
s a hideg kijózanít
eldobott kövekkel,
fekete fenyővel
teli föld alól.
Sebed s utolsó könyved
csak furcsa láng:
só és kinyilatkoztatás.
Fordította: Maria Bencsath
Subscribe to:
Posts (Atom)
