Goran Simić: Hasan ügye (Reza története) (Hasan's Case (Reza's Story)

Egy éjjel,
a hőség rothadtságtól bűzlött
a menekült táborban,
halk szavú Hasan elmondta hogyan élte túl a kivégző osztagot Iránban.
Egy nap letartóztatták,
mikor ebédszünetben elmondta munkatársainak az ezüstbányában,
hogy álmában Istent látta egyik kezében egy benzinkannával
és egy kis hasissal a másikban.
Nem tudta, hogy forradalom van
és hogy Isten felhatalmazta a rendőrséget
az álmok gondviseléséről.

Bekötött szemmel a bíróságra vitték
s elítélték ezrekkel együtt.
Meg sem hallotta ítéletét
a sírás és nyögés közepette.
Szandált adtak a lábára
s hosszan csoszogott a sötét sorban
mielőtt megkérdezett maga mögött valakit, hogy
hová mennek.

Meghalni, válaszolta az ember,
mintha piknikezni mennének.
A száműzetésbe jutók bőr szandált kapnak,
magyarázta,
mi többiek, kartonpapírból valót kapunk,
ami addig tart, amíg elérjük a kivégzőosztagot.
A te szandálod úgy nyikorog, mint a bőr.

Földön fekve, mesélte Hasan, vinnyogott,
míg az utolsó rab átlépett rajta.

Isten keze volt benne, jegyezte meg a történelem professzor.
Tiszta szerencse, mondta egy volt pap.
Kíváncsiság mentette meg, tette hozzá egy szerencsejátékos.
Miért beszélsz olyan sokat, morogta egy álmatag politikus.

Ki tudja, meddig vitatkoztunk volna,
de már reggeledett
és a nővér jött bekötni Hasan sérült hátát.
Ezután elcsendesedtünk.
Mindnyájan úgy tettünk, mintha aludnánk
és nem hallanánk Hasan nyöszörgését,
mintha emberek lépkednének rajta,
élve, vagy holtan.

Egyikünk sem tudta melyik,
mert nem tudtuk a különbséget
a nyikorgó bőr
és a karton papír között.

Fordította: Maria Bencsath