Goran Simić: Századvég (At the End of the Century)

A huszadik század,
úgy vélem, nem tartott sokáig,
néhány évig csupán,
elegendő arra, hogy megtanuljak járni
s úgy tegyek, ha elestem, mintha nem fájna semmi.
Megtanultam azt is,
hogy saját bőröm
a legjobb sebkötőm.

Mint kisfiú, gyakran ültem egyedül
üres osztályban, tanítóra várva,
ki sosem jött.
Egyetlen emlékeztetető, az asztalán hagyott kréta,
én meg csak álltam az üres tábla előtt
álmodozva,
bezárva az üres iskolába.

Amit csak tanultam
függöny mögött bújva,
ablakból lesve tanultam.
Gyászoltam minden halottat,
örültem minden születő újnak,
sajnáltam a tépett zászlókkal
feloszlódó forradalmárokat.

A huszadik század nem tartott sokáig,
elég ideig számomra talán,
hogy megismerjem
a csend gyönyörű dorombolását,
a magány irtózó harapását.

Nem volt időm szerelembe esni
az iskola házbontási parancsát
tapasztó kezekbe,
az értem érkezett könnybelábadt rendőrnőbe,
a nyugdíj otthon
angyalarcú doktornőjébe.

A szeretett nő, kivel sosem találkoztam
gyermekeimet ringatja álomba.

Nem sikerült úgy megöregednem,
hogy legalább a park galambjai
észrevennék eltűntemet.
Belülről váltam öreggé,
mint az augusztusról álmodozó görögdinnye,
decemberi reggelre ébredvén.

Minden szerzeményem az élettől
a tanító hátrahagyott krétája,
mely a világot jelenti
egy tanulni kezdő,
gyerek számára.

Fordította: Maria Bencsath